Hogy ha az ego fogalmát halljuk valamilyen összefüggésben, akkor – általában – az emberek azt gondolják, hogy az illetőnek egos dolgai vannak, egoista, azaz az egoizmusával van dolga, s másnak baja ő vele miatta.  Pedig az ego – ha egy picit utána járunk – kiderül, hogy nem egy rossz, vagy jó dolog, hanem az emberi léleknek egy része, amelyen keresztül megnyilvánul ebben – az anyagi, vagy fizikainak is mondott – világban, épp ezért földi én-nek is nevezik.

Pedig az ego – ha egy picit utána járunk – kiderül, hogy nem egy rossz, vagy jó dolog, hanem az emberi léleknek egy része, amelyen keresztül megnyilvánul ebben – az anyagi, vagy fizikainak is mondott – világban, épp ezért földi én-nek is nevezik.  Ebből is következik, hogy van egy másik én-ünk is, amit magasabb én-nek, halhatatlan én-nek, valós én-nek, vagy szellemünknek is neveznek. Általában Én-nek írják, míg az egot, a kis én-t, egyszerűen én-nek. Az Én az egyéniséggel, az Egy-Én-is-Éggel, Isteni valónkkal van összefüggésben, az ego, a kis én, a személyiséggel…

Tehát a fentiek értelmében, nem az én-nel, az egoval van „bajunk”, dolgunk, hanem, ha annak az egészségesnél nagyobb mértékben kiterjed a  megnyilvánulása, a hatásköre, azaz túllépi egészséges határait, s így más emberek határait megsérti. Ezt viszont már egoizmusnak hívjuk. Így azt mondhatjuk, hogy nem az egoval van problémánk, hanem annak túlzott kiterjedésével, megnyilvánulásával, tehát az egoizmussal.

Az ember már gyerekkorban a környezetében lévő emberektől átvesz mindenféle viselkedés mintákat. Van amit „megtanítanak” neki, azaz rákényszerítik, s van amit egyszerűen mint a környezetében látott „szokást”, megnyilvánulási formát, átvesz, lemásol, hozzászokik.  Így kialakul egy hitrendszer, a lehetőségek és a tiltások rendszere, vagyis van amit lehet, szabad, s van amit nem, azaz tilos. Hívják ezt korlát rendszernek is, s mondják, hogy ez annak a függvénye, hogy kulturális, nemzeti, közösségi értékei, szokásai szempontja alapján az adott „kor lát”.

Valójában az történik, hogy az ember elkezdi önmagát és világképét mind ezek által, mind ezek alapján felépíteni,  a fent említett tapasztalatokból szerzett alap elemekből. Így alakul ki egy én kép és egy világ kép, amely a megélt események szubjektív élményeiből van összerakva. Ez együtt jár egy olyan „sors könyv”-vel is, amelynek része mind az a hitrendszer, amelyet az ember nagyrészt 4-5 éves koráig kialakít a világgal való találkozása révén történt események következtetéseként, a történésekre adandó válaszok stratégiájaként.

Mivel ezek szubjektív megélések, a belőlük fakadó hitrendszerek is ugyan azon értékkel bírnak. Sőt mivel a valóságot lekorlátozzák, skatulyázzák, úgy mint jó – rossz, szép – csúnya, igaz – hazug, stb., így ez által kialakul egy „szabad – nem szabad”,  tiltó – megengedő belső „program rendszer”, melynek eredménye a félelmek a rossz, csúnya, igaztalan tiltottól, illetve a vágyódás a szép, igaz, jó-t képviselő megengedett, szabadra.

Ha visszaemlékszünk, kb. 3-4 éves korunkig vagyunk képesek emlékeink időfonalán visszamenni, így mondhatjuk, hogy ezen „sors könyv” összeállítását, kialakítását, a  nagy részt még öntudatlan gyermek végzi el, s ennek megfelelően így, a tudat alattiba is kerül. Nem véletlen, hogy mind erről, csak most kezdett az emberiség tudomást szerezni, abban a korban amikor, már több mind egy évszázada a tudatalattit próbálják a lélek-kutatók feltárni, feltérképezni.

Az ember belsőleg is fejlődik, aminek eredménye, következménye például a külső technikai fejlődés is.  Maga a tudatosság elérése, a tudatos jelenlét, az önreflexió képessége, az emberi fejlődés egyik fontos célja, a szabadság megélése és tudatos megvalósítása mellett. Az emberi Én, szellemünk, halhatatlan részünk, korszakokon át, égi segítőink –  az angyalok – közreműködésével alakítja ki alsóbb, fizikai, éter és asztrál testeinket. Ez után tudott beléjük leereszkedni az Én-ünk is, azaz a kialakított „ruházatot”, mint egy bió-szkafandert magára öltötte. Törvény, hogy egy adott közegben csak az adott közegből származó „anyagból” felöltött testen, ruházaton keresztül tudunk, lehetséges megnyilvánulni.

Az Én-ünkből fakad a tudatos jelenlét képessége. Előtte egyfajta ösztönös jelenlét volt a jellemző, ami nem olyan, de hasonlít a fejlettebb állatok, az emlősök mai állapotára. Ez az esemény az Atlantisz, Ataiszi civilizáció közepére tehető, úgy körülbelül 20.000, évvel ezelőtt. Ennek eredményeként jutottunk el oda, hogy a tudatos gondolkodás képességét is elsajátíthattuk. Sokak számára megdöbbentő, de erre nem is oly rég óta vagyunk képesek. Úgy fél évezrede, hogy azt mondhatjuk, hogy az emberiségre általában jellemző képességgé vált. Ez a külvilágban, a kultúrában, a reneszánszban – az „újjászületésben” – nyilvánult meg. Addig úgy éltük meg, hogy az égiek, a „kozmikus intelligencia” gondolkodik bennünk, tehát egy tőlünk független folyamat. Ma ez az egyetlen terület az életünkben, ahol teljes tudatossággal és szabadságban nyilvánulhatunk meg. Az érzésvilágban állomszerű a tudati állapotunk, az akaratvilágban pedig mély transz állapotában vagyunk. Az alsóbb, fizikai, vagy éteri testeinkben pedig teljes a tudatlanság.

Az előbb leírt folyamatból fakad, hogy az emberiség, azaz mi, most jutottunk el arra a fejlődési fázisra, hogy az önreflexió képessége eredményeként, önmagunk tudatos megismerésére képesek vagyunk és valamilyen szinten megismerhetjük belső mivoltunk, belső világunk, valamint annak részeként hitrendszerünk és a belőle fakadó félelmeink.

Amint a sorok között kiolvasható, mi voltunk azok, akik végig mentünk, megyünk ezen a folyamaton, azaz előző életeink eredménye, hogy itt tartunk a fejlődésben ahol.

Szóval a lényeg – hogy visszatérjek az eredendő vonalvezetéshez – az, hogy az ember, ezen tudatosság birtokában már képes felmérni és megélni valóságát, azaz korlátait, tévhiteit, félelmeit, mindazt a keretrendszert, korlátrendszert amelyet eddig segítségként főként a szülők közreműködésével alakítottunk ki, most már tudatos munkával képesek vagyunk felszámolni és ez által lehetőséget biztosítani valódi Én-magunknak a kibontakozására.  Az Én-nek a legfőbb jellegzetessége a „vagyok”.azaz a folyamatos jelenlétben való lét, kiáradás. Ezt földi valónkban, egonk, személyiségünk révén a spontán fantázia által tudjuk a gyakorlatba tenni, meg cselekedni. Ezt nevezhetjük teremtésnek, mert az Én révén részesei vagyunk a teremtésnek és így mondhatni, képesek vagyunk az Isteni tervvel összhangban tenni dolgunk. Fontos, hogy az Én a jelen valóságban tud, képes megnyilvánulni, a múlt és a jövő az, ilyen értelemben egy fikció, szubjektív valóság, valójában nem létezik. Ami létezik az a folyamatos jelen.

Az Én – megfigyelések szerint – percenként kb. 24 impulzussal tartja fenn a világát, azaz kiárad, teremt, s majd felold. Ez egy lüktető, pulzáló megnyilvánulás.  Igen ám, de a földi én-ünk megköt dolgokat – amiket ő úgy ítél meg, hogy számára szükségesek – képeket, programokat, hitrendszereket, stb. Ezek azok amiket – amint már említettem – egy ideig segítő, majd akadályozó korlátokként élünk meg.

Az Egotörés abban segít, hogy ezeket elengedjük, felszámoljuk.

A módja, hogy megfigyeljük, tudatosítjuk, elfogadjuk és feloldjuk, azaz megengedjük a Teremtő Énünknek és megkérjük, hogy engedje el. Így képesek leszünk mind azokat a programokat, hit-rendszereket – amelyek a múltban tartanak fogságban – elengedni és így megkönnyebbülve a jelenbe tenni a dolgunk. Tehát tulajdonképp megtisztítjuk lelkünket a felesleges „ballaszttól,” ami lehúz, visszahúz, így én-ünk, egonk is végezheti dolgát – megszabadulva terhétől – mind a magasabb Én-ünk földi képviselője, azzal egyfajta közvetlen kapcsolatban, spontán inspiráció révén megkapván folyamatosan feladatát.